„…A keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében jött létre és fejlődött a magyar oktatás, a magyar iskolarendszer.
Számunkra nemzeti érték a gyermek, az óvodások és az iskolások jövőjének záloga pedig az Önök kezében van. Önök azok, akik alapvető képességek elsajátítása után továbbvezetik őket a tudás rögös útján, felfedezik a bennük rejlő tehetséget. Önök azok, akik nemcsak tanítják, hanem nevelik is gyermekeinket, és nemzeti hagyományaink átadása mellett a személyiségüket is formálják.
Önök nem szakmát, hanem hivatást választottak. Az Önök munkájának eredménye hosszú évek alatt válik kézzel foghatóvá. Fáradozásaik éppen ezért különös megbecsülést érdemelnek…”
A fenti bekezdések Kásler Miklós tollából származnak. Az idézett szöveg az emberi erőforrások miniszterének 2020 decemberében tanárokhoz intézett levelének egy részlete. Akkor a járvány megpróbáltatásai szolgáltatták a biztatás apropóját, a leírt gondolatok azonban univerzálisnak érződnek. Alig egy évvel később már arról szóltak a hírek, hogy a kormány és szakszervezetek nem tudnak megegyezésre jutni. A tisztelet és a megbecsülés építményén lévő repedések ekkor kezdtek a nagy nyilvánosság számára is előtérbe kerülni.
2021 decemberében a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) bejelentette, hogy a tárgyalások sikertelensége miatt a tanárok sztrájkra készülnek. Ettől a pillanattól a törvényhozás és a tanárok közötti viharos viszony háborússá vált. A sztrájk ellehetetlenítésére különböző munkabeszüntetési formákban érkezett válasz. A nyári szünetig azonban továbbra sem sikerült megegyezésre jutni.
Szeptembertől minden ott folytatódott, ahol tavasszal abbamaradt. A Tanítanék Mozgalom indíttatására számos iskola „gördülő polgári engedetlenségbe” kezdett. A kormány sem maradt tétlen, egyes tanárok központi, fenyegető leveleket kaptak. A résztvevők és a szakértők mind azt gondolták, hogy a legdurvább szankció, amivel a polgári engedetlenkedők szembe nézhetnek, az a munka alóli felmentés, azonban ezt a tanárhiány miatt elképzelhetetlennek tartották.
Szeptember 24-én a PDSZ egységes sztrájkot hirdetett a pedagógusok világnapjára, október 5-re. Szeptember 30-án megtörtént, amire kevesen számítottak: a tiltakozások miatt több tanárt is kirúgtak a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból.
A fenyegetések és a kirúgások hatására megindult az eddig országosan, elszigetelten zajló tiltakozások koordinálása. Október 5-én országszerte élőláncok és tüntetések zajlottak.
Október folyamán tovább folytatódtak a tüntetések, a PSZ pedig újra megerősítette a követeléseit, amelyek: 45%-os béremelés; önálló minisztérium; kisegítő dolgozók bérrendezése; oktatáshoz értő kormánybiztos; a Nemzeti Alaptanterv átdolgozása; a diákok óraszámának a csökkentése; a központosítás megszüntetése; a szakmai autonómia visszaállítása; a szabad tankönyvválasztás és az intézmények jogköreinek visszaállítása.
Talán ebben az időszakban hágott a mozgalom tetőfokára, a hírekben is minden nap találkozhattunk a témával – persze már ahol. Beszélgetéseim során többen mesélték, hogy az október 5-i élőlánc után a közszolgálati hírcsatornán fél percet szenteltek a hírszerkesztők a témának. A felvételeken pedig jellemzően jóval a tiltakozás kezdete előtti, hiányos élőláncot mutatták.
November végéig hét tanárral tudtam beszélgetni a kialakult helyzetről. Ági és Kati mind a ketten egy harmadik kerületi alapítványi iskolában osztályfőnökök alsó tagozaton. Zsuzsa szintén a harmadik kerületben, azonban állami iskolában tanít alsó, Zsófi pedig ugyanitt felső tagozaton. Ádám egy egyházi iskola gimnáziumi tanára Újpesten, Gergő szakképzésben tanít Budapest egyik külső kerületében, Ágota pedig Waldorf iskolában osztálytanító.
A beazonosítás lehetőségének elkerülése végett a nyilatkozók neveit megváltoztattam.
Meddig tartható ez az állapot?
Novemberben a problémák már több mint egy éve szem előtt voltak, január óta folyamatosak voltak a különböző megmozdulások is. A beszélgetések idején szinte minden hétre jutott egy élőlánc vagy tüntetés. Kíváncsi voltam rá, hogy mit gondolnak a pedagógusok, ez az állapot meddig tartható fenn, meddig kellene még folytatni ahhoz, hogy hatása legyen, vagy esetleg van-e már most bármilyen hatása.
Szinte mindannyian abban reménykednek, hogy ez addig fog folytatódni, amíg változás nem lesz. A legtöbben azt emelik ki, hogy a tüntetések, megmozdulások ereje egyelőre folyamatosan növekszik, egyre többen csatlakoznak. Gergő és Ági is rámutat, hogy idővel óhatatlanul csökkenni fog az akciók sűrűsége és ereje, pláne, ha nincs eredmény. Gergő példát is hoz a lendület megtörésére: kollegája szervezőként az egyik tüntetésen a résztvevők vártnál alacsonyabb száma miatti csalódását fejezte ki. Kati szerint azonban „már nem tud olyat tenni a kormány, ami ezt az egészet elcsendesíti.”
Azt, hogy meddig tartható fenn ez az állapot, senki sem tudja. Zsófi kiemeli, hogy mennyi plusz energiával jár a tiltakozás. A tanárok nagy része szereti, amit csinál, szereti a gyerekeket és könnyen lelkiismeret furdalása lesz, ha úgy érzi, elhanyagolja őket. Végső soron a hivatástudat miatti extra teher hosszú távon senkinek sem elviselhető.
Páran említik a radikalizálódás lehetőségét is. Elsősorban nem arra gondolnak itt, hogy kocaköveket kell dobálni és gyújtogatni, hanem főként valódi sztrájkra.
A kormány 2022. februárjában erősen korlátozta a munkabeszüntetés lehetőségét a tanároknál, azóta jogszerű körülmények között hatásos sztrájkra nem igazán van lehetőség.
„Inkább tüntetek, mint sztrájkolok mert azt érzem, hogy röhögnek rajtunk, úgy látom, hogy semmi értelme” – hangzik el a gondolat ezzel kapcsolatban Zsófi szájából. Ági pedig a kukásokat hozza példának, akik esetében a valódi sztrájk elég gyorsan hatásos volt.
Az eredményekkel kapcsolatban sem túl pozitív a pedagógusok összképe. Az ígéreteket már senki nem veszi komolyan. Egyedül Gergő reménykedik benne, hogy a megmozdulások állnak a pozitív irányba megváltozott ígéretek mögött, konkrét tettek és kézzelfogható eredmények nélkül azonban ezek így számára is üresek.
Ágota azt emeli ki, hogy ő már évek óta ezeket a problémákat szajkózza, a tanári pályán is csak azért maradt, mert úgy érzi azzal, hogy nem állami iskolában tanít, egyfajta tiltakozást fejez ki. Hasonló módon gondolkodik Zsuzsa is. Ő azt tudja eredményként kiemelni, hogy legalább már nem csak magukban puffognak a tanárok, hanem a problémák a felszínre kerültek.
A valódi problémák vannak kiemelve? Melyik a legfontosabb?
Egy ilyen ügy hamar a politika színterére léphet, itt azonban könnyedén torzulhat is. Ezért fontos, hogy a szakszervezetek, mozgalmak által megalkotott és a tüntetők által skandált jelszavak, követelések valóban fontos kérdésekre fókuszáljanak. A beszélgetések során mindenki megerősítette, hogy ebben az esetben ezek sarkalatos kérdések, és ami még fontosabb: a jelszavak valódi problémákat takarnak.
A legtöbben az alacsony fizetések kérdéskörét emelik ki. Ehhez azonban minden esetben azt is hozzáteszik, hogy ez túlmutat a kapzsiságon, vagy azon, hogy „a tanárok már megint a fizetésükért sírnak”.
„…legelőször – akármilyen nehéz is ezt kimondani – de az anyagi kereteket kell biztosítani. Ha rendes fizetés lesz, akkor lesznek – jó sokára, hiszen még a tanárképzésekre jelentkezők aránya is alacsony – tanárok. Utána a <<minőség>> növekedését is el lehet várni. (Mint a fociban. Ha van stadion, van sok focicsapat, fociiskola stb., akkor előbb-utóbb lesznek felfedezett tehetségek – elvileg.) És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy van-e az országnak pénze, vagy szegény, mert oktatásnak akkor is kell lennie, ha az ország teszem azt csődben van. És ez, ha úgy tetszik <<Nemzeti ügy>>, semmi köze az EU-hoz, és az EU-s forrásokhoz!” – mondja a témáról Ágota.
A probléma jelentőségét illusztrálandó Ádám arról beszél, hogy – hasonlóan azokhoz a kollegáihoz, akik szintén egyedül visznek egy háztartást – akár második állás vállalása is szükséges lehet annak érdekében, hogy megélhetését biztosítsa.
A fizetések rendezése és az ezzel járó pozitív hatások mellett többen kiemelik a társadalmi megbecsülés hiányát, illetve az indokolatlanul magas óraszámot. Ezt alapesetben is gyakran túl magas – ami a gyerekekre is felesleges, extra terheket pakol – azonban a szakember hiány miatt a helyettesítések is jelentősen megdobják.
Gergő fontos kérdésként jelöli meg a tanárok szabadságát azon a téren, hogy mit és hogyan tanítsanak. Hasonló gondolataiban Ági is kiemeli mennyire élvezi, hogy maga választhatja meg a tankönyveket, illetve, hogy azt a hat évet, amíg ő foglalkozik a gyerekekkel, szabadon osztja be. Minden tananyagot akkor ad le, amikor úgy érzi, a leghatékonyabb és nem akkor, amikor azt valaki előírja.
Társadalmi válasz
Érdekelt, hogy a tanárok miképpen érzékelik a társadalom részéről érkező visszajelzéseket. Az ellenzők vagy a támogatók táborát érzik-e népesebbnek.
Ezzel kapcsolatban mindenki kiemeli, hogy a tüntetések résztvevői és velük együtt az ügy mellett kiállók száma folyamatosan növekszik, ugyanakkor majdnem mindenki gyakran találkozik ellenvéleményekkel is. Közeli baráti, rokoni körből, idősebb kollégák közül hozzák a példákat olyan hozzáállásra, ami csupán hőbörgésnek, színjátéknak vagy akár csak feleslegesnek állítja be a követeléseket, megmozdulásokat.
A véleménykülönbségek egy része a közmédia és a magát másik oldalnak tekintő hírszolgáltatók közötti felfogásbeli különbségből is fakadhat. Ági, Zsófi és Zsuzsa is említik, hogy kellemetlen érzés egy-egy nagyobb megmozdulás után azt látni, hogy némelyik hírcsatorna mennyire nem foglalkozik a témával.
Amiről még szó volt
Igyekeztem minden interjúban azonos kérdésekkel feldolgozni az eseményeket, azonban volt pár olyan téma, ami nem került elő minden beszélgetés során, illetve mindig megkérdeztem interjúalanyaimat, hogy milyen általuk fontosnak gondolt dolgokat emelnének még ki.
Ági rögtön le is csap az alkalomra, hogy elmondja, találkozott olyan híresztelésekkel, melyek szerint a tanárok hergelik a diákokat, hogy menjenek tüntetni, ez azonban nem igaz. Elmondja, hogy a diákok teljesen önállóan vesznek részt a megmozdulásokban, sőt gyakran a szervezésben is. Ezen felbuzdulva később több interjú során is megkérdeztem, hogy beszélnek-e a helyzetről a gyerekekkel, ha igen milyen környezetben.
Olyan tanárral vagy iskolával nem találkoztam, ahol kifejezetten tabutéma lett volna a tüntetés, vagy bármilyen megmozdulás. A legtöbb helyen – főként osztályfőnöki órán – elő is kerül a téma, főleg akkor, ha a diákok kérdeznek. Azt pedig Ági és Gergő is alátámasztja, hogy kérdeznek maguktól is lelkesen, főként gimiben, de az alsóbb osztályok tanulói is érzik, hogy a helyzet érinti őket.
Több beszélgetésben előkerül az önálló oktatáspolitika hiányának problémája. Kati és Ádám is említi, hogy ez a helyzet – finoman szólva – problémásnak nevezhető. Zsuzsa és Zsófi pedig arról beszélnek, hogy rendszerszinten kéne számos dolgon változtatni. Úgy látják, hogy nagyon sok a pazarlás akár konkrét gazdasági akár az emberi erőforrások terén.
Két beszélgetés során felmerül az alkalmatlan tanárok kérdésköre is. Ágota és Zsófi is mondják, hogy szigorúan szakmai teljesítmény alapján bőven vannak, akik alkalmatlanok. Azonban ekkora tanárhiány mellett nem engedheti meg senki, hogy kirúgják őket. A munkaerő hiánya pedig visszavezethető a szakma népszerűtlenségére, aminek meg jelentős részét képezi, hogy a bérezés erős megélhetési problémákat vet fel, főleg a pályakezdők esetében. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Ági is, amikor a pedagógus minősítésről beszélgettünk. Megemlítette, hogy bár a lényege ennek pont az lenne, hogy a tanárok alkalmasságát, vagy éppen alkalmatlanságát megállapítsa, azonban ő még nem hallott olyanról, akit megbuktattak volna, hiszen az automatikusan azzal jár, hogy az illető nem taníthat tovább.
Az általam kérdezett tanárok válaszai megfogalmazásukban teljesen különbözőek voltak, mondandójukban azonban azonosak. Intézménytől, szakterülettől vagy az oktatott gyerekek életkorától függetlenül mindannyian úgy érzik, hogy probléma van. Ami biztos, hogy ők azok, akik a jövő generációját nevelik minden nap. A címben található idézet is erre utal, ami éppen Ádám szájából hangzott el, de bármelyikük mondhatta volna. A beszélgetések során úgy éreztem, hogy nagyon sok frusztráció egy disszonanciából ered: a tanárok minden nap tudásuk legjobbja szerint tesznek a jövőért, ezt viszont a társadalmi státuszuk nem mutatja.
Szerző: Szentirmai Áron
